1. fejezet – You are my life

Sziasztok! Nos igen, itt az első fejezet! Ahogy már ígértem, és illett volna már kiraknom. Fogadjátok szeretettel! Jó olvasást kívánok!  :)

Felhőcske 

........................................................................................................................................

- Kislány! Mi lesz a neve? – kérdezte az orvos, és átadta a kisbabát.
- Emily Hutcherson. – mondtam boldogan.

- Egy kicsit magára hagyjuk, Hölgyem! - és ezzel elmentek. Ketten maradtunk a picivel, ámbár nem sokáig, mert ekkor lépett be az ajtón Josh.
- Szia Édes! – szólt. Odajött és puszit nyomott az enyém és a pici szájára.
- Szia! – vigyorogtam, és mint első kisgyermekes Anyuka, aki kicsattan a boldogságtól, nem tudtam mit mondani.
- Kislány? – kérdezte Josh.
- Hát, lehet, hogy te nem fogsz örülni neki annyira, de Barbiezni fogsz! – mondtam. Mire kitört belőle a nevetés.
- Majd megtanítom autót tologatni!
- Hé! Kislányból nem nevelünk kisfiút! Neki igenis Barbiezni, meg hercegnősködni kell! - kínos csend vett körül minket. Mire Josh megszólalt:

- Szóval Emily, mi? Gyönyörű név... – próbált mosolyogni, de láttam rajta, hogy könnybe lábad a szeme.
- A Nagymamádra gondolsz?
- Igen.
- Sajnálom, mondtam, hogy hívjuk másként.
- Nem, ez így lesz jó. – adott egy puszit az arcomra és kiviharzott.
Megint egyedül maradtam.

Jobban belegondolva, biztos nem értitek, miért a történet közepébe csaptam bele, elmesélek hát mindent, az elejétől.

Nem minden felhőtlen

Dörömböltek az ajtómon. Anya volt az.

- Daniel Lauren Allen! Nem mész New Yorkba!
- Ha! Még, hogy nem!? Hamarabb, mint gondolnád! - és elkezdtem pakolni, egy bőröndbe.
- Feleselsz? Na, majd meglátod, hogy jobban jársz, ha engedelmeskedsz!
   Ilyenkor persze, fogja magát és elmegy! Nem értem… UTÁLOM! Utálom az Anyámat!

~ 2 nappal később ~

Ha én valamit a fejembe veszek, akkor az úgy lesz. Ez most is teljesen így történt. Sajnálom, hogy így váltunk el egymástól, de igazán megérthetné már, hogy nem egy 10 éves kislánnyal van dolga. 21 éves vagyok, és úgy gondolom, hogy eléggé felnőtt, ahhoz, hogy eldöntsem, mit akarok, hogy akarom, és mikor. Utálom, mikor úgy döntik el az életem alakulását, hogy ott sem vagyok, és szólni sem szólhatok. Ebből már elegem lett, besokalltam. És most itt ülök fent, útban az álmom felé. Akarom mondani, álom városom felé. Erről a repülőről nem ráncigálhatnak le.

Tudom, hogy minden nem alakulhat felhőtlenül, és ez nem olyan, mint a kék ég. Ez rosszabb. A repülő légörvénybe került, hát persze, miért is ne, alapon.. ?! Szóval kényszerleszállást hajtottunk végig. Szóval New Yorkba se ma érünk oda. Lehet, hogy ez a késés, megpecsételi az egész életemet.